Sokszor feltettem már magamnak ezt a kérdést: Ha tönkre ment egy házasság, miért kell erőltetni a dolgot? Vegyük "az uralkodos esetet", mikor az van, amit a férj mond...Most erről szeretnék írni, hogy is van ez... Erről a saját anyám jut az eszembe, mesélek róla : Történt , hogy sok sok év után anyám megtette az első lépést, sok-sok vita és verés után otthagyta apámat.Nem lehetett igaza anyámnak, az volt amit apám akart...Azt hittük végre lesz ebből valami, külön élet..s nyugalom. De nem így történt, pár hét múlva (sok-sok könyörgés, bűnbánó sírás után - haha jó vicc, jó színész :P ) hazament apámmal!Hogy lehet valaki ilyen? Ilyen gyenge?Kinek nem számít, hogy mi lesz a saját gyerekeivel? Ez az anyám, s akkor mi van avval a rengeteg-rengeteg nővel ,kik ha kell évekig türnek, remélve , hogy a házasságuk még rendbe jöhet. Várhatnak...de egyszer majd csak azt veszik észre , eltelt 10-20 év (esetleg több) s mire emlékszik vissza? Csak az állandó megaláztatásra... Az ilyen anyát nevezhetjük felelőtlenek, mondhatjuk azt is , hogy csak magára gondol..Hisz nem törödik avval, mi lesz így a gyerekével/gyerekeivel..Jó nekik így? Ilyen közegben nevelni..nem lehet egy gyereket! Hisz nekik is szeretetre, békére egyetértésre van szükségük, s néha az a megoldás, hogy a szülök külön életet éljenek. Csak az első lépés nehéz de megéri...Csak akarni kell...